Üdvözöllek lapomon!
Pár soros vers motoros társaimhoz:
Sötét van...
Csak halk csörgés hallatszik, saját levegővételed, és szíved dübörgése...
szorító kényelmetlen érzés, ahogy kiegyenesedni próbálsz...
nem küzdesz ellene...
Előrehajolsz,
fellélegzel, mélyet sóhajtasz, fény villan a szemed előtt, pillanatra elkápráztat
és ujjad érintésére feldübörög a GÉP...
Bal lábad alatt csattan a váltó, az ember és a hatalmas tömeg együtt lendül előre.
Combod közé szorítod a vibrálva reszkető lovadat, nyugtatóan suttogsz neki, ahogy
gyorsításra ösztönzöd, máris lecsitul, ott van, ahol igazán otthon érzi magát,
a sebesség mámorában.
Apró rezzenésekkel veszi a többi sebességet, és a fáktól szegélyezett
kanyargós, fekete aszfaltcsík egyre gyorsabban gördül tova alattatok az
éjszakában...
Most kezdtek élni, ahogy az első kanyarhoz érve pillanatra mintha megtorpannátok, majd rázuhantok
az ívre, gondolataid összesimulnak a ménnel, érzed amit ő érez, lüktető varázs, szédítő, émelyítő erő, ami öledet a nyeregbe
préseli...
Látod, vagyis sejted, hogy a kanyar enyhül, jobb csuklód önkéntelenül rácsavar
a markolatra, táltosod ordítva szökken tovább, megvadulva győzni vágyva, maga mögé
utasítva bárkit és bármit.
Mosolyogva hagyod zabolátlan csikódat tombolni, csak olykor fogod vissza,
vigyázva rá.
Ez a Ti harcotok.
De nem egymás ellen, hanem egymás oldalán...